A teknős aki szaladni akart
Dimbes-dombos erdőcskében élt ő, hátán egy hatalmas teknő,
melyet gyakran megcsodáltak a teknőslányok, átlag teknős ennél
többre nem vágyott. De képzelő ereje nem hagyta nyugodni, mily
szép lenne egyszer napsütésbe futni. Reggeltől estig kergetni a
vöröslő csodát, magunk mögött hagyni őzet, nyestet, kutyát, vagy
legalább azt a jól orientált csigát.
Lassúságkomplexusa nem hagyta nyugodni, egy kőkemény
edzéstervhez kezdett folyamodni. Minden eddigi terve feledésbe
merült, ha esteledett holdfáradtan végül haza került.
Viselkedése az erdő népét kezdte lassan zavarni, pár nap
múlva délidőben összeültek szavazni. A kérdéses téma volt „zakkant
teknősünk” esete, az összes állat akkorra már őt csak így nevezte. A
megoldásra sajnos nem született ép ötlet, az erdőtündér segíthet, tán
más szóba se jöhet. Ő volt a problémák megoldásának mestere, bár
megkérdőjelezhető volt jó néhány módszere.
A tündér elvállalta, hogy a problémát kezelje, alkonyodott
mikor az erdőben meglelte. Először szép szóval kérte, miután nem
ment, áttért a B-tervre. Feje fölött felvillant egy nem létező körte,
varázsbotjával a teknőc jobb lábát eltörte.
Félre ne értsétek csupa jó indulatból, hogy teknőcünket
megszabadítsa céltalan álmától. Ne akarjon egy teknős gepárd módra
futni, próbáljon meg másként magasabbra jutni. Hisz annyi jó dolgot
hozhat még az élet, mégse lett itt vége ennek a mesének.
Törött lábát szegény maga után húzva három lábon kitartóan
szaladt tovább futva. Ezt a pofátlanságot a jó tündér nem tűrte,
azzal a lendülettel még egy lábát törte. Hátsó lábak híján hasra esett
rögtön, hatalmas nagy fájdalmak közt elterült a földön. Nem is a lába
volt mi fájt nagyon szegénynek, a tudat az, mi kínozta, hogy vége a
tervének. Utolsó erejéből fel-feltápászkodott, két lábon kúszott majd
ismét összerogyott. A nehéz teknő a hátán közben meg csak nyomta,
sziklás talaj a hasát véresre horzsolta. Makacsságát a tündér tovább
nem tűrhette, gyűlölte, ha a történet más lesz, mint tervezte. Elvette
a teknős utolsó két lábát, ott hagyta félholtan, ezzel le tudta a dolgát.
Egyedül volt mozdulatlan csak a naplemente mosolygott
még rá, szomorúan ráeszmélt, hogy az se tart már soká. Szemét
lehunyta. Egy utolsó gondolat: „Gyorsabban fut, mint a madár,
sebesebben, mint a nap. Kit sok év után végre utolér, és átadja neki
hálás köszönetét. Köszönet a melegért, a fényért, mi nélkül sok szép
dolog mit sem ér. Köszönet az életért, az unalmas vagy izgalmasabb
percekért, az örömért, a bánatért, mi egyaránt jelen volt, a kudarc
utáni sikerért, ami nem csak, hogy kárpótolt, hanem megnevelt, hogy
a szép emléket értékeld, hogy ne vegyél mindent alapnak, az életet
csak kölcsönbe kaptad. „
Vaksötét volt, mikor a szemét kinyitotta. A nap hirtelen
megszűnt, immáron „melege nem éltetett többé senkit a világon”.
Majd hirtelen jobb ötlete támadt, mérhetetlen fényességgel váratlan
feltámadt, szikrázott, mintha darabokra hullna, hogy lelkének egy
részét teknősünknek adja. A teknős páncélja izzani kezdett, majd
kettéroppant és hirtelen leesett, alóla szárnyak kerültek elő, talán
mindvégig ott volt, nem lenne meglepő.
Angyalként járta tovább a világot, amerre ő járt jó tündér nem
ártott. Eddig is volt a világban sok szép gyönyörűség, most még is
megvalósult egy hibátlan világkép, hol aki küzd, bármit elérhet, az
élettől szép szóval bárki bármit kérhet. Az ártatlanok nem bűnhődtek
többé igazságtalanul, a tündérek teljhatalmára feledés árnya
borul. A némák ismét beszéltek a sánták újra jártak, a jó emberek
boldogságra, a hűségesek szeretetre találtak…
|