I. fejezet

 

Goren apó meséje

 

 

Domenican letörölte az asztalt. Felsóhajtott, majd kivitte a tányérokat.

A konyhában a mosogatótálba tette az edényeket, aztán fáradtan nekitámaszkodott az asztalnak. Felemelte a fejét, és a falra erősített tükörbe pillantott. Egy tizenhárom éves-forma, rövidre nyírt, sötétbarna hajú, kék szemű fiú nézett vissza rá. Teljesen egyszerű gyerek volt, magassága és testalkata is átlagosnak számított.

Bágyadtan feltekintett a plafonra, aztán nekiállt a mosogatásnak. Tíz éves kora óta inaskodott itt, az Arany Griff nevezetű öreg fogadóban. Ez volt Tras falu egyetlen vendéglátó helye. Domenican nem rajongott a munkájáért, csak azért dolgozott, mert tudta, hogy szüleinek szüksége van a pénzre. A család a település másik végében lakott, és gazdálkodásból éltek, éppen hogy csak meg volt a mindennapi kenyerük. Domenicannek már régen megmondta az édesanyja, hogy nem kell dolgoznia, de a fiú ennyit mindenképpen meg akart tenni a családjáért.

Azon kapta magát, hogy gondolataiba mélyedve bámulja a falat, és keze a vízben ázik a koszos edények között. Megrázta a fejét, és folytatta a mosogatást.

Közben egyre többen érkeztek a fogadóba. Domenican nem is csodálkozott, hiszen péntek volt, ilyenkor a falusiak a hétre befejezték a munkát, és estefelé jó páran betértek az Arany Griffbe kikapcsolódásként. Megittak egy sört, és jóízűen beszélgettek. Mindig ezen a napon volt a legtöbb vendég.

Domenican időközben befejezte a mosogatást, és a konyhaajtóból figyelte az érkezőket. A legtöbbjüket már régen ismerte, mert – igaz Tras nem számított éppen kis településnek, de – a faluban szinte mindenki ismert mindenkit.

Ekkor betoppant egy ritkán látott vendég. A nyugodtan iszogató emberek közül többen ránéztek.

Az öregember felettébb különösen nézett ki. Ősz haja és szakálla derékig ért, sovány volt, háta görnyedt, és egy göcsörtös botra támaszkodott. Arcán megszámlálhatatlan ránc húzódott. Keskeny szája és kampós orra még inkább furcsa megjelenést kölcsönzött neki, s bozontos szemöldöke alatt ülő két apró szemében különös fény csillogott.

Ő volt Goren. Nem mindennapi ember volt, egy fakunyhóban lakott egyedül az erdő szélén, de néhanapján eljött az Arany Griffbe, és meséket mondott. Elég népszerűtlen volt a falusiak körében, sokan bolondnak tartották, mert ő azt állította, hogy meséi mind igazak. Abból a néhány emberből, akik szerették őt, a legtöbben gyerekek voltak, ők „Goren apónak” szólították az öreget.

A történetek középpontjában mindig Tras, és egy számukra ismeretlen, különös világ kapcsolata állt.

Domenican amikor csak tehette, hallgatta a vénember meséit, persze szinte mindig csak a konyhából. Most is rögtön elkezdte tervezni, miként kerülhetne olyan helyzetbe, hogy hallja Gorent.

- Mosogatás! – Ez a kiáltás riasztotta fel mély gondolataiból. Freime, a szakácsnő volt a hang gazdája, aki közben behozta a konyhába a következő adag mosogatnivalót. Domenican úgy elmélázott, hogy észre sem vette, pedig Freime csak mellette mehetett be.

- Máris… - felelte kedvetlenül a fiú, és visszament a mosogatótálhoz..

- Kitartás! – bíztatta a szakácsnő, látva „hatalmas” lelkesedését. – Bírd ki az estét, aztán két napig pihenhetsz. És nincs mosogatás! – tette hozzá fülig érő szájjal.

Domenican egy erőtlen mosollyal próbálta jelezni, hogy „minden rendben”, majd nekilátott a munkájának. Freime kiment, és a fiú megint magára maradt a mosatlannal. Így továbbra is szemmel tudta tartani Goren apót, aki közben leült egy asztalhoz. Egy ideig magában elmélkedett, majd hirtelen megszólalt:

- Furcsa dolog történt ma velem.

Egy pillanatra szinte minden szem rá szegeződött, de aztán a legtöbben dühösen visszafordultak. A vénember nem zavartatta magát, folytatta, amit elkezdett:

- Csendesen üldögéltem a kunyhómban, amikor egyszer csak egy furcsa érzésem támadt, ami arra késztetett, hogy mindenképpen jöjjek ide, és meséljem el Tras alapításának történetét.

Domenican felkapta a fejét. Megpróbált minél halkabban súrolni, hogy a lehető legtöbbet hallja Goren apó elbeszéléséből.

Egy kíváncsi leányka leült a vénember asztalához, és mosolyogva várta a mesét. Goren ránézett, aztán belefogott:

- Egyszer régen, évszázadokkal ezelőtt egy másik, csodálatos világban, Quadesben összegyűlt a fehér varázslók Tanácsa. Megegyeztek abban, hogy a mi világunkban ne szabadjon varázsolni. De mégis gyakran akadt olyan dolguk, amiért át kellet jönniük ide, de ezt csak varázslat útján tehették meg. E probléma megoldására végül azt a határozatot hozták, hogy létrehoznak egy falut, ahova teleportálhatnak, és ahonnan vissza is térhetnek Quadesbe. Egy falut, ahol engedélyezett a varázslás. Így jött létre Tras.

Többen felmordultak a vendégek közül, és mérges tekintettel csóválták a fejüket. Domenican viszont egyre érdekfeszítőbbnek találta a történetet, úgyhogy úgy döntött, nem elégszik meg a beszűrődő mesefoszlányokkal, a mosogatás pedig ráér. Kisurrant az ajtón, és miután meggyőződött róla, hogy a fogadó személyzetének tagjai közül senki sem figyel, csatlakozott Goren apó hallgatóságához, ami időközben egy fiatal férfiúval és egy teltebb asszonnyal bővült.

- A varázslók olyan helyet kerestek, ami távol esik a lakott területektől, de alkalmas földművelésre. – Az öreg udvariasan csak akkor folytatta, amikor az új tag is leült körébe. – A lakosokat önkéntes Quadesiekből telepítették ide, tehát az őseink Quadesből származnak. A varázslók kérésére az emberek megígérték, hogy nem hagyják el soha a falut, és itt úgyis meg volt mindenük. És a varázslók még mágikus védelemmel is felruházták Trast, így a világunkból senki sem találhat rá a falunkra.

- Badarság – morogta maga elé a fogadó tulajdonosa, aki most lépett a pult mögé. De Goren apó meghallotta, és higgadtan visszakérdezett:

- Csakugyan? Mégis mi okból feltételezi ezt uram? Tán nem a maga fogadóját nevezik Arany Griffnek? Ez nem arra utal, hogy nem hinne az ilyesmi történetekben.

- A fogadót az apámtól örököltem, és ő nevezte el még így! – vágott vissza kiabálva a fogadós. – Igaza van, át kellett volna neveznem!

- Az apjába több értelem szorult, mint magába, és nem volt vak minden olyan dologra, ami egy kicsit is természetfeletti – mormolta az öreg. – De ha maga annyira badarságnak tartja, amit mondtam, mondja: hagyta el már bárki is valaha Trast a falusiak közül? Nem, mert beidegződött, őseink ígérete, hiszen erre neveltek minket. És érkezett ide bárki is idegen? Soha, ugyanis a falu valóban mágikus védelem alatt áll!

A fogadós ingerülten elfordult, és motyogott valamit; látszott, hogy nem tud mit felelni. Domenicannek viszont elegendő volt ennyi információ, és kihasználva, hohy a munkaadója éppen nem figyel, visszalopakodott a konyhába mosogatni. Eltűnődött Goren apó szavain, és megállapította, hogy a mese nagyon is jól beleilleszkedik a helyzetükbe. Akár még igaz is lehet…

Befejezte a munkáját, elköszönt Freimétől, aztán elindult haza. Már sötét volt, de akkor sem tévedt volna el, ha bekötötték volna a szemét, hiszen már megszámlálhatatlan alkalommal végigjárta az Arany Grifftől a házukhoz vezető utat.

- Szervusz, fiam! – üdvözülte édesanyja, amikor megérkezett. – Mi volta a fogadóban?

Ezt minden hétköznap megkérdezte esténként, és Domenican legtöbbször azt válaszolta, hogy „semmi különös”, de ez alkalommal beszámolt Goren apó meséjéről.

- Bizony, a vén Goren a legidősebb a faluban, és olyan dolgokat tud, amiket senki más Trasban – vélekedett az édesapja, aki szintén végighallgatta fia beszámolóját. Anyja egyetértése jeléül csak bólintott.

Leültek az előkészített vacsorához, és miután az apa asztali áldást mondott, nekiláttak az evésnek. Domenican szíve mélyén örült, hogy ha szülei nem is közvetlen azt mondták, hogy elhiszik Goren apó meséjét, legalább ők nem vágták rá, hogy „badarság”, és így a fiú nem egyedül volt ezen a véleményen.