2012.09.02. 10:52, Telek Domonkos Balázs
II. fejezet
Egy új világ
A Nap még éppen hogy csak felkelt, de Domenican már javában sétált a mezőn egyedül, mint ahogyan azt máskor is gyakran tette szabad reggelein. Igaz, hogy korához képest igen értelmes és talpraesett volt, azonban a környezetében élő gyerekek kiközösítették, mert volt benne valami különös, ami belőlük hiányzott, ezért nem barátkozott vele senki. Szüleinek elég gondjuk volt a földdel, így ő többnyire magában foglalatoskodott.
A domb tetején visszanézett magányosan álló, kis házukra. Egyből saját maga jutott róla eszébe, úgyhogy fintorogva elfordult, és folytatta a sétát.
A domb túloldalán rögtön megpillantotta az Olioph nevű keskeny folyócskát. Lement a partra, és unottan a vizet bámulva a tegnapi nap eseményein kezdett el merengeni.
Hirtelen merész gondolat ötlött az eszébe: játszani fog! Ilyet már úgysem tett vagy három éve, mert így, hogy nem volt játszótársa, hamar elment a kedve az ilyesmitől. De most, nem tudta miért, de lángoló tűzként élt benne ez az elhatározás.
„Ez az! Játszani fogok! – mondogatta magában. – És nem is akármilyet! Egy mágus leszek, és Quadesbe teleportálok!
Ez is bizonyította, hogy milyen nagy hatással volt rá Goren apó meséje. Most már nem csak nem kételkedett, hanem egyszerre szentül hitt Quades létezésében, ezért ezt a játékot, amihez éppen hozzáfogott, nem egészen „játék” szinten kezelte.
Méltóságteljes léptekkel elindult a folyó mentén, majd hirtelen megállt. Behunyta a szemét, és arra koncentrált, hogy kerüljön át Quadesbe.
Csukott szemhéján keresztül is látta, hogy abban a pillanatban hirtelen felvillant valami. Ijedten nyitotta ki a szemét, de csak sötétséget látott, amiben iszonyatos sebességgel zuhant. Felkiáltott, de egy másodperc múlva már egy kopár domb tövében landolt. Nem nagyon ütötte meg magát, de ez a jelen helyzetben egyáltalán nem is érdekelte. Nyilvánvalóan sokkal fontosabb volt neki, hogy hol van.
Nem kellett sokat gondolkoznia, hogy rájöjjön, teljesen máshol van. Rémülten nézett körül. Soha nem látta még ezt a helyet. Csak kopár dombokat látott, de megpillantott a közelben egy rémisztőnek festő, ódon, fehér kőből épített kolostort is. Nem mert bemenni, de mivel zuhogott az eső, összehúzta magát, és bebújt egy bokor alá, hogy majd ott megvárja, míg eláll. El sem tudta képzelni, hogy mi történt… Illetve csak egy lehetőségre gondolt: hogy a teleportálás sikerült. Más nem is nagyon történhetett. Viszont ez egyszerre kicsit sok volt neki, alig bírta visszafojtani a feltörő zokogást. Ráadásul, amikor földet ért, érthetetlen okból olyan volt, mintha hirtelen kiszívták volna az energiáját, és emiatt ránehezedett a fáradtság. Végül lassan álomba merült.
***
Mikorra fölébredt, az eső már elcsendesedett. Így sokkal kedvesebbnek találta a vidéket. A felhők mögül előbújt a Nap, és Domenican egy halvány szivárványt is észrevett.
Még egyszer körbenézett, de a látóhatáron belül az egyetlen épület az a fehér kolostor volt. Mit volt mit tenni, az esőcseppektől csillogó füvön elindult felé. Amikor a hatalmas ajtóhoz ért, megfogta a kopogtatót, s egy nagy sóhajtás után bezörgetett.
Pár másodperc múlva az ajtó résnyire kinyílt, és egy fehér hajú, bajszos öregember nézett ki rajta.
- Hát te mit keresel itt? - kérdezte kedves hangon.
- Elnézést, valahogyan átkerültem ide egy Tras nevű faluból. Nem tudna segíteni, hogy visszajussak?
- Arról egyelőre szó sem lehet. Jól megázhattál, gyere gyorsan be. Utána majd segítek, de először melegedj fel.
Az öreg jobban kinyitotta az ajtót, majd betessékelte Domenicant.
- Várj egy pillanatot! – mondta, és egy fapálcát húzott elő. – Ne félj, nem lesz semmi baj! – nyugtatta meg a húzódzkodó fiút, majd rászegezte a pálcát, és két furcsa szót mormolt el:
- Animus lectio!
Domenican látta, hogy a pálca végéből kirepül egy vékony fénysugár, és beleszáll a homlokába. Különös, bizsergető érzést érzett a fejében, ami aztán egy csapásra elmúlt. Az öregember mosolyogva eltette a pálcát, és még mielőtt a fiú bármit is kérdezhetett volna, azt mondta:
- Köszönöm. Gyere utánam!
Miközben egy folyosón vezette előre, elmagyarázta, hogy tulajdonképpen hol is van.
- Ez egy varázslókolostor, fiam, a fehér mágusoké. Tudom, nehéz elhinni, hiszen a te világodban nem létezik ilyesmi…
- Honnan tudta, hogy egy másik világból jöttem? – vágott közbe Domenican.
- Látom gyorsan forog az eszed! – nevetett az öreg. – Én is értek a varázsláshoz, úgyhogy utólag is elnézést kérek, de előbb belenéztem a fejedbe. Azt is tudom, hogy Trasban élsz, és Domenican a neved. Apropó, én be sem mutatkoztam. Engem Tobiasnak hívnak. Portás vagyok itt. De rád visszatérve, te – szinte hihetetlen, de – átjöttél egyedül ide, Quadesbe, pedig ifjú és tapasztalatlan vagy, ráadásul fogalmad sincs a mágia használatáról. Benned rendkívül sok varázserő lehet. Gyere, mutatkozz be Falserloc nagymágusnak, aki a kolostor ura és a fehér mágusok vezére.
Domenican úgy érezte, hogy most értett meg mindent, hogy miért olyan furcsa a többiekhez képest. Mert varázserő van benne! De egyelőre nem szólt egy szót sem, csak kissé zavarodottan, de némán követte a portást.
Egy hatalmas terembe értek. Itt asztalok voltak elhelyezve fordított U alakban, és a terem végében egy nagy emelvény volt, tetején egy aranyozott trónnal. A helyiség négy sarkában egy-egy lépcső vezetett felfelé. A mennyezetről egy hatalmas csillár lógott le.
- Ez itt a főterem, itt szoktak enni a varázslók és a varázslónövendékek - mutatott az asztalokra a portás. - A terem végében lévő jobboldali lépcső a mágusnövendékek, a baloldali a mágusok szobáihoz vezet. Az elülső lépcsők közül a jobboldali abba a toronyba visz, ahol a konyha, a könyvtár és a pincelejárat van. A pince a raktárunk. Baloldalt pedig az őrtoronyba lehet felmenni. A terem két oldalán is van egy-egy ajtó: az egyik a laboratóriumé, a másik a varázslástan terméé, ahol tanítványaink a varázslást gyakorolhatják.
Domenican szótlanul figyelt, és egyáltalán nem untatta Tobias beszámolója.
- Na gyere, el is felejtkeztem Falserloc nagymágusról! - kapott észbe az öreg.
A fiú bólintott, és kimért léptekkel követte a portást. Az emelvény előtt megálltak. Domenican csak ekkor vette észre, hogy egy hosszú, fehér szakállú, kedves mosolyú ember helyezkedett el benne, aki már nagyon idős lehetett, de látszott, hogy belsőleg nem hatott rajta a kor.
- Ő itt Domenican, Falserloc mester – mutatta be Tobias. – Bár én is alig hittem el, de egyedül érkezett a Mundusból. Nem szántszándékkal használta a teleportáló varázslatot, de érdemesnek tartottam bemutatni, nagyon is érdemesnek. Sem varázsigét, sem varázslatközvetítő-eszközt nem alkalmazott. Rendkívül sok varázserőt érzek benne. Úgy gondolom, érdemes lenne mágust faragni belőle.
Domenicannak elkerekedett a szeme. Igaz, ez nagyon váratlanul érte, de igazán örült volna, ha fogadósfiú helyett inkább varázslónövendék lehetne. Érezte, hogy az egész élete Falserloc válaszán múlik. Feszülten figyelte, hogy mit felel a nagymágus.
- Nincs olyan mágusmester, akinek a növendéke lehetnél.
A fiú azt hitte, hogy egy világ dől össze benne. Tehát mehet haza, és folytatódik az örökkévalóságig tartó mosogatás… Azonban Falserloc folytatta:
- De annyi erőt érzek benned, hogy hatalmas hiba lenne elszalasztani téged.
A nagymágus a portásra nézett.
- Tobias, el kell vállalnod a tanítását!
- Falserloc, hidd el, hogy nagyon szívesen kitanítanám, de te is tudod, hogy mióta a legutóbbi tanítványom átállt a sötét oldalra, megfogadtam magamnak, hogy többé nem lesz növendékem – válaszolt lehajtott fejjel, halkan a portás.
- Ugyan már! – dörrent rá a nagymágus. – Te vagy az egyik legerősebb fehér mágus, nem töltheted el az egész életedet portásként! Ezt is csak azért találtam ki, mert ragaszkodtál hozzá, hogy legyen valami hasznod a kolostorban. Nincs szükségünk portásra! Egy varázslómesterre van szükség, aki mágust nevel ebből az ifjúból! Azt akarod, hogy miattad ne legyen varázsló Domenicanből?
Tobias bűnbánó arccal felnézett, majd bólintott.
- Igazad van, Falserloc. Elködösítette a szememet a múlt, de ennek vége. Kitanítom a fiút.
A nagymágus elmosolyodott, és Tobias vállára tette a kezét, aztán újra Domenicanhez fordult.
- Szeretnél fehér mágus lenni?
A fiú felujjongott.
- Igen, igen szeretnék!
- De tisztában vagy vele, hogy akkor itt kell maradnod Quadesben?
- Igen. Nem sok minden köt Trashoz, csak azt szeretném, ha a szüleimet értesítenék.
- Nos, akkor holnap megkezdődik a tanításod. Addig is menj, aludj egyet, mi majd tudatjuk a hírről a szüleidet, ne aggódj. Fent a folyosó végén az utolsó szoba lesz a tiéd, Felix majd megmutatja.
Domenican hálásan nézett újdonsült tanítójára és a nagymágusra. Mindketten elmosolyodtak, aztán Felix, a kis szolgálófiú odaállt Domenican mellé, és csak annyit mondott:
- Erre.
Domenican követte át a főtermen, fel a lépcsőn a szobájáig. Innen Felix szó nélkül visszafordult.
Domenican igen rokonszenvesnek találta a sorban egymás mellett elhelyezkedő, szűk szobácskákat, amikben éppen csak egy ágy, egy íróasztal és egy polc fért el. Az ő szobája ráadásul az ablak mellett volt. Rögtön ki is tekintett rajta. A látóhatárt fürkészte, mintha megláthatná házukat. Úgy gondolta, hogy amikor szülei megkapják az értesítést, hogy mágusnak fog tanulni Quadesben, nem lesznek mérgesek, sőt, inkább büszkén gondolnak majd rá.
Felkavart volt, hiszen ezen a napon valószínűtlenül gyorsan pörögtek körülötte az események. Reggel még egy mezőn sétálgatott, mostanra viszont már egy varázslónövendék. Csak a szülei hiányoztak neki, de ettől függetlenül aznap boldog szívvel aludt el, várva, hogy elkezdődjön a tanítása.