A teknős aki szaladni akart

 

Dimbes-dombos erdőcskében élt ő, hátán egy hatalmas teknő,

melyet gyakran megcsodáltak a teknőslányok, átlag teknős ennél

többre nem vágyott. De képzelő ereje nem hagyta nyugodni, mily

szép lenne egyszer napsütésbe futni. Reggeltől estig kergetni a

vöröslő csodát, magunk mögött hagyni őzet, nyestet, kutyát, vagy

legalább azt a jól orientált csigát.

 

Lassúságkomplexusa nem hagyta nyugodni, egy kőkemény

edzéstervhez kezdett folyamodni. Minden eddigi terve feledésbe

merült, ha esteledett holdfáradtan végül haza került.

 

Viselkedése az erdő népét kezdte lassan zavarni, pár nap

múlva délidőben összeültek szavazni. A kérdéses téma volt „zakkant

teknősünk” esete, az összes állat akkorra már őt csak így nevezte. A

megoldásra sajnos nem született ép ötlet, az erdőtündér segíthet, tán

más szóba se jöhet. Ő volt a problémák megoldásának mestere, bár

megkérdőjelezhető volt jó néhány módszere.

 

A tündér elvállalta, hogy a problémát kezelje, alkonyodott

mikor az erdőben meglelte. Először szép szóval kérte, miután nem

ment, áttért a B-tervre. Feje fölött felvillant egy nem létező körte,

varázsbotjával a teknőc jobb lábát eltörte.

 

Félre ne értsétek csupa jó indulatból, hogy teknőcünket

megszabadítsa céltalan álmától. Ne akarjon egy teknős gepárd módra

futni, próbáljon meg másként magasabbra jutni. Hisz annyi jó dolgot

hozhat még az élet, mégse lett itt vége ennek a mesének.

 

Törött lábát szegény maga után húzva három lábon kitartóan

szaladt tovább futva. Ezt a pofátlanságot a jó tündér nem tűrte,

azzal a lendülettel még egy lábát törte. Hátsó lábak híján hasra esett

rögtön, hatalmas nagy fájdalmak közt elterült a földön. Nem is a lába

 

volt mi fájt nagyon szegénynek, a tudat az, mi kínozta, hogy vége a

tervének. Utolsó erejéből fel-feltápászkodott, két lábon kúszott majd

ismét összerogyott. A nehéz teknő a hátán közben meg csak nyomta,

sziklás talaj a hasát véresre horzsolta. Makacsságát a tündér tovább

nem tűrhette, gyűlölte, ha a történet más lesz, mint tervezte. Elvette

a teknős utolsó két lábát, ott hagyta félholtan, ezzel le tudta a dolgát.

 

Egyedül volt mozdulatlan csak a naplemente mosolygott

még rá, szomorúan ráeszmélt, hogy az se tart már soká. Szemét

lehunyta. Egy utolsó gondolat: „Gyorsabban fut, mint a madár,

sebesebben, mint a nap. Kit sok év után végre utolér, és átadja neki

hálás köszönetét. Köszönet a melegért, a fényért, mi nélkül sok szép

dolog mit sem ér. Köszönet az életért, az unalmas vagy izgalmasabb

percekért, az örömért, a bánatért, mi egyaránt jelen volt, a kudarc

utáni sikerért, ami nem csak, hogy kárpótolt, hanem megnevelt, hogy

a szép emléket értékeld, hogy ne vegyél mindent alapnak, az életet

csak kölcsönbe kaptad. „

 

Vaksötét volt, mikor a szemét kinyitotta. A nap hirtelen

megszűnt, immáron „melege nem éltetett többé senkit a világon”.

Majd hirtelen jobb ötlete támadt, mérhetetlen fényességgel váratlan

feltámadt, szikrázott, mintha darabokra hullna, hogy lelkének egy

részét teknősünknek adja. A teknős páncélja izzani kezdett, majd

kettéroppant és hirtelen leesett, alóla szárnyak kerültek elő, talán

mindvégig ott volt, nem lenne meglepő.

 

Angyalként járta tovább a világot, amerre ő járt jó tündér nem

ártott. Eddig is volt a világban sok szép gyönyörűség, most még is

megvalósult egy hibátlan világkép, hol aki küzd, bármit elérhet, az

élettől szép szóval bárki bármit kérhet. Az ártatlanok nem bűnhődtek

többé igazságtalanul, a tündérek teljhatalmára feledés árnya

borul. A némák ismét beszéltek a sánták újra jártak, a jó emberek

 

boldogságra, a hűségesek szeretetre találtak…